"Anya, de ugye te nem bérelsz fel senkit, hogy megöljön?" - s közben haloványan mosolyog, hogy leplezze a kérdése mögött rejlő szörnyű érzéseit...
Tessék??!!?
Akkor döbbentem rá: nem csak nekem facsarodik a szívem a fájdalomtól, nem csak a felnőtt társadalom beszél róla és áll értetlenül és megrendülve Bence tragédiája előtt - a hasonló korú gyerekeket is elérte ez a felfoghatatlan és feldolgozhatatlan információ! Zavartak, és kínzó zavaruk viccekbe, idétlenségbe, rosszalkodásba, vagy ami még rosszabb, a némaságba hajszolja őket.
Csókot, ölelést, simogatást és megnyugtató szavakat minden kiskamasznak, mert most olyan időt élünk, mikor bármennyire is szerető egy apa vagy egy anya, valahol mélyen, a gyereklelkek legbelsőbb kis fiókjában valami megpattant..
Ami Szita Bencével történt, az ember legszörnyűbb szégyene és tragédiája. Ha bemerjük vallani magunknak, ha nem, most eljutottunk oda, hogy vissza kell adnunk gyerekeinknek a feltétlen hitet bennünk, szülőkben...
